Az 1941-es népszámlálás szerint, a kikeresztelkedettekkel együtt, a magyarországi zsidók száma megközelítette a 800 ezer főt. A Trianon utáni Magyarországon mintegy 480 ezer, az 1938-41 között Magyarországhoz került felvidéki, erdélyi, délvidéki részeken és Kárpátalján összesen 320 ezer zsidó élt. 1941 és 1945 között a hazai zsidóság nagyobb részét meggyilkolták; a holokausztnak megközelítőleg 550 ezer magyar áldozata volt.^[1]

A háború utolsó hónapjaiban, a teljes vidéki zsidóság deportálását követően, a nyilas hatalomátvétel a budapesti zsidóság számára újra közvetlen életveszélyt jelentett.

A VII. kerületi, úgynevezett nagy gettót hivatalosan 1944. november 29-én állították fel Vajna Gábor, a Szálasi-kormány belügyminiszterének rendelete alapján. A Dohány utca, Nagyatádi Szabó utca, Király utca, Csányi utca és Rumbach Sebestyén utca, valamint a Madách Imre út, a Madách Imre tér és a Károly király út (ma Károly körút) által határolt, mindössze 0,3 négyzetkilométeres, 162 házból álló terület köré deszkapalánkot emeltek, és december 10-én le is zárták. Négy központi kapuját fegyveresek őrizték. A beköltözők a központi fekvésű Klauzál térre érkeztek, ahol ékszereiket, értéktárgyaikat elkobozták.

A területen korábban mintegy 3500 zsidó élt, a város ún. csillagos házaiból ide telepítettek száma azonban az első napokban 35 ezerre, majd a későbbiekben több mint 70 ezerre duzzadt. Területét csak különleges esetekben (kórházi kezelés, temetés), illetve csak a kijelölt személyek hagyhatták el. A túlzsúfolt gettóban átlagosan 14-en laktak egy szobában, éheztek, alig volt víz és tüzelő, ráadásul tífusz pusztított. A rendkívül rossz egészségügyi körülmények miatt, naponta több, mint 100-an haltak meg. Eleinte – a hatóságokkal történő folyamatos egyeztetés eredményeképpen -, kinti temetőkben hantolhatták el az elhunytakat. Később azonban a gettóban, például egy, a Klauzál téren épült 25-ször 25 méteres – eredetileg víztározásra szánt, de soha fel nem töltött – betonteknőben, vagy éppen üres üzletekben helyezték el a tetemeket.

A felszabadulás előtti utolsó napokban a gettó elpusztításától is tartani lehetett. Egyes hírek szerint a németek le akarták bombázni, illetve a nyilasok tömegmészárlást rendeztek volna a gettóban, mielőtt a szovjetek odaérnek.

A szovjet csapatok végül elérték Pest központját, a gettó 1945. január 18-án szabadult fel. A terület köré emelt palánkot szinte azonnal eltüzelték. Az ostromot 68 000-en élték túl. A gettón belül mintegy 3000 temetetlen holttestet találtak, amelyek többségét a Dohány utcai zsinagóga mellett, tömegsírokban temették el. A gettóban elkapott betegségek miatt a felszabadulás után még további 7500-an rövid időn belül elhunytak.

Január 18-án évek óta nemcsak a budapesti gettó túlélőinek megmenekülésére emlékezünk, ez a magyar zsidó áldozatok százezreinek emléke előtti főhajtás napja is.

1. STARK TAMÁS A magyar zsidóság a vészkorszakban és a második világháború után, Regio – Kisebbség, politika, társadalom 4. évf. (1993.) 3. sz. ↑